Egri bikavér legendája

Fotó: Busák Attila

„Ahmed pasa Eger alá érve főhadiszállását a Vadaskertben lévő melegvíz mellett ütötte fel. Tartva az egriek állandó kitörésétől, a Temesváron rabolt kincseit s egy-két rabnőjét a város szélén lévő régi csárdában helyezte el, s esetenként ide jár ki.

A csaplárosné csúnya, de talpraesett menyecske volt, bántalmazás nélkül megúszta a hadjárat legnehezebb részét, s jó főztje segítségével rövidesen Ahmed bizalmát is megnyerte. Az eredménytelen napok során azonban Ahmed pasa mind haragosabb lett. Amikor pedig a janicsárok sokat ígérő ostromát az egri nők segítségével visszaverték – még Ali pasa győzelmi lobogója is elveszett és a kedvelt Veli béget egy gyaur golyója mellén találta – parancsot adott a Zulufedzsik bégjének, hogy a környéken található minden leányt vagy asszonyt szedjenek össze, mert itt nemcsak a férfiak harcolnak fenevad módjára, hanem a nők is.

A parancsnak azonban nem volt foganatja, mert a fehérnép elmenekült. Felkutatták a vidéket s végül Felnémeten túl, az erdei csapásokat is bejárva, egy eldugott völgyben akadtak rá a Molnárnéra meg lányára. A molnár a várban segített a harcolóknak. A sok meddő keresés után nagy örömmel vitték a fehérnépet a városszéli csárdához. Különösen a leányért reméltek nagy jutalmat, aki szépségével egyik gyöngyszeme lett volna a fenséges pasa háremének.

Ahmed csüggedten üldögélt a kertben, amikor egyik rab nője ősz szakállát fésülte a kertben, de felcsillant a szeme, amikor meglátta szép molnárlányt. Magához rendelte a csaplárosnét, ünnepi lakomát rendelt, hogy ha a hadiszerencse elhagyta is, legalább szerelemben kárpótolja magát ezzel a csillogó fogú, ragyogó szemű magyar lánnyal. Megijedt a Molnárné a hír hallatára s könyörgött a csaplárosnénak, mentse meg valamiképpen a leányt. Estefelé soha nem látott lakomát készített a csaplárosné. Egyik finom falat követte a másikat. A sült vad vörös leve különösen ízlett a pasának. A csaplárosné meg csak hordta tálakat. Ajánlotta, hogy az előző sült levét kupából igya a gyaur. Nagyon ízlett a pasának, így meg is fogadta a jó tanácsot. Bezzeg a szegény molnárlány nem nyúlt le se ételhez, se italhoz, csak kuporgott a szőnyegen, s ijedten lesve a kijáratot, hogy miképpen szökhetne meg. A szakácsnő meg egyre hordta a töltött kupákat.

Ahmed először elfelejtette bánatát, majd pedig mind vidámabban unszolta táncra és énekre az ijedt leánykát. Isten tudja hányadik kupa után megkísérelt felállni, hogy magához vonja a félénk galambot, de egyensúlyát vesztve, visszaesett a világoskék selyemmel kárpitozott heverőre. Abban a pillanatban kellemes bódulat szállta meg és elaludt. Csak erre lesett a csaplárosné, s azonnal kivezette a leányt meg anyját az erőszélre, biztatva őket, hogy míg csak török van a vidéken, ne merészkedjen elő. Másnap Ahmed mérgelődött ugyan, amikor meghallotta, hogy a lány megszökött, de örült is mert álmában Allah kertjében járt, mégpedig a hetedik mennyország pompás paradicsomi kertjében, szépséges hurik között.

A csaplárosnét felelősségre vonta ugyan, de bizonyosan valamilyen gyaur itallal bódította el őt, amit tilt a Korán, de az asszonynak is helyén volt az esze, meg a nyelvét is jól felvágták. Egy-kettőre meggyőzte a derék pasát, hogy bizony nem tiltott ital volt az, hanem bikavér, amit ő igen csak használt az igazán finom sültek készítésére. A nagyhírű pasa így az egri vár bevétele és a szépen elképzelt éjszakai gyönyör helyett egy tömlő egri bikavérhez jutott csak, s ezzel vonult el vert seregével együtt Eger várfalai alól. Azóta hívják az egri vörösbort Bikavérnek.”

A Bikavér eredetére vonatkozó másik monda is a török időkre, Egervár ostromához vezet:

„Harmincnégy napja folyt már az elkeseredett harc, a topcsik (török tüzérek) ágyúi ontották a tüzet, de az Ali basa által juh-akolnak nevezett vár hősiesen harcolt a százszoros túlerővel. Összpontosított támadásra készültek a  törökök, a fanatizált janicsárok tízezrei sorakoztak a döntő rohamra, melynek eddig egyetlen magyar vár sem tudott ellenállni. Több órai rohamozás után megingott az ellenállás, a lelkesedés és hősiesség már nem tudta pótolni az elesetteket a várfal egyes pontjain. Mind nagyobb tömegben jelentek meg a falon a boncsokat (lófarkas török zászlót) vivő akandzsik, s a mind sűrűbben hangzó Allah kiáltások már-már győzelmi üvöltéssé erősödtek. Ekkor a fáradó magyar katonák erősítésére Dobó István várkapitány megnyittatta a pincéket. Az asszonyok nagy ónkupákban hordták a vörösbort a harcolóknak. A törökök pedig kétszeresen érezték a bor hatását. Ugyanis a bort hordó asszonyok, látva férjeik szorongatott helyzetét, maguk is fegyvert ragadtak, s akinek nem jutott, forró vízzel vagy szurokkal pusztította a falra felmászó ellenséget. Abból meg különösen pánik félelem gerjedt a misztikumra amúgy is hajlamos piadok és gubedák között, hogy a vérszínű folyadék vörösre festette a védők szakállát, sőt olykor még páncéljukat is. Ivás után újult erővel, félelmet nem ismerve vetették magukat az ostromlókra. Hiába volt a z agák biztatása, a támadók meginogtak, s azt beszélték, földöntúli erőt ittak a védők az asszonyokhordta italból. Szájról-szájra járt a basák keltette rémület a török között : A magyarok bikavért isznak! Ettől olyan erősekké és vadakká válnak, mint a bikák. Abba is hagyták az ostromot, megtagadván basáik parancsát.”

A legenda aligha igaz! Hazánkban a török hódoltságig kizárólag fehérbort termeltek, a kadarka fajtát, valamint a vörösbor készítésének technológiája a török elől menekülő rácok által terjedt el borvidékeinken.